Mitől van az, hogy nem múlik, ha csitul is de újra felkorbácsolódik

mikor már azt hiszem vége, egy apró kvarknyi villanással feléled

szíve megint ver, levegővel beszívott, kavargó érzetekből táplálkozik

látott helyekből merítkezik, tekervényeim eldugott rejtekéből

előrángatja szépen becsomagolt, selyemszalaggal átkötött emlékeim

Átforgatja, felpofozza, friss léggel tölti, nem hagyja őket sírjukban nyugodni.

Miféle kegyetlen szerelem ez? Milyen messzire kell szaladnom, hogy

ne érezzem, ne keressem? Mert kereslek, kutatlak máshol, másban

Pedig tudom jól, hogy Téged, csak Benned talállak.

Újat kell megszeretnem, hogy a régit, ezt a gyötrőt és mégis szépet

Hamvaiból folyton felébredőt, végleg, örökre eltemessem.

Százszor megadtam magam neki, és mindig kecsegtetett kegyelmével

eresztett kicsit pórázomon, hogy aztán a szabadságtól megrészegülve

rángasson vissza még nagyobb erővel. Térj észre! Csak ő van a szívedben! 

Bármit is remélek, hiszek, fülem hallja, szemem látja, eszem tudja az utat,

de valami belül mélyen, énségem közepében, legőszintébb tükrében

Ősi elemi erővel, hiszem, bízom, tudom, kétség nélkül birtokolom

Te vagy nekem és én néked, így vagyunk mi Egyek, égi szövetségben