Még csukott szemmel szimatolom a reggeli fényt,
süketen is jól tudom, mit susog nekem a szél,
nyílik elmém, tárul a világ, hangjait hallom
tudatomat felfújom, mint végtelen ballont.
Tágul és száguld új helyekre suhan,
pedig testem még mindig mozdulatlanul,
a melegen ölelő ágyban Hozzád simul.
Megjártam már a földkerek minden zugát
láttam erdeit, ízleltem vizét, éreztem szagát
messzi helyeknek és tetőtlen egeknek.
Nap melegét, eső frissét, deres tájak vacogó hidegét,
hegyek magasát, fűnek zöldjét, óceánok mélyét,
madárhangot, női könnyet, guruló gyermek nevetést,
virág szirmát, őszi levél hullást, hangtalan jelelést,
születő és meghaló lelkek fájdalmas nyögését,
gépek moraját, kémények füstjét, utca forgalmát,
légy zümmögést, óraketyegést, kutyaugatást,
fékcsikorgást, feszülő bútorok reccsenő jaját,
bendőkorgást, macskadorombolást, nyújtózó ölelést,
mind neked adom, s cuppanós puszival ébresztelek én!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.